49 fejezet: Keserű hazatérés...

Steve mondta, maradjon. Hogy ő már nem kell hozzá, várjon itthon rájuk. És Dorothy megfogadta szavait, várt, egészen holnapig. Aggódott...

Híreket akart közölni Buckyval, miket elhalasztott ebben a két évben, s nehéz lenne neki feldolgoznia őket. Vajon mennyit bír most a lelke?

Gondolkozott, vajon majd a félelem keríti e hatalmába, mikor nem az ő arcát látja meg ébredéskor? Azt is törölték belőle, nem kell számára ez a lépés.

Percenként számolta az időt... Egy jó ideje már elindulhattak a reptérről, feléje tartanak. Egyre, és egyre közelebb, ő pedig csak rossz hírekkel köszöntheti majd.

Kopogtattak, s Steve rögtön be is dugta fejét a lakásba, tekintetével a vörös hajkoronát kereste. Mikor megtalálta, így szólt:

- Azt kérdezi, feljöhet e. Úgy gondolja, dühös lehetsz rá...

A lány rázta a fejét.

- Nem vagyok dühös, feljöhet.

Új várakoztató másodpercek, mígnem a lépcsőházban dobogás nem hallszik, és az ajtón belép ő...

Nem lett öregebb, haja az arcát ugyanúgy keretbe foglalja, csak a szemei változtak. Tisztábbak lettek, nyitottabbak a világra.

Dorothy csak ott áll a szoba közepén, nem tudja mit mondhatna, arca komor. Ezt Bucky is észreveszi, mosolya lehervad ajkairól, majd átszelve a köztük lévő távolságot megöleli kedvesét, kinek válla megrázkódik, zokogni kezd.

- Itt vagyok, már itt vagyok...

A férfi hangja ugyanaz, megnyugtató, bársonyos, de nem sokat ér most vele. Lehajol, csókért éhezik, kívánsága azonnal teljesül.

Dorothy megnyugszik, csak a következő kérdéstől fél.

- Hol van James? Látni akarom.

Bucky amint megszólalt, bár visszaszívta volna. Látja, baj van, mély sebet szakított fel most.

- Hát Steve nem mondta?

A férfit átjárja a félelem, teste remegni kezd, sírni kezd majdnem ő is. Legnagyobb rémálmai közül villanak fel képek szemei előtt.

- Mondd, hogy nem... Mondd! Én fogom megbosszulni! Én! - Kiabálja.

- Bucky, meg sem született! Sosem látta meg a napvilágot!

Dorothy nem bírja, újra ott, a kórházban érzi magát, a földre rogy, fullasztja saját zokogása, mardosó könnyei. Bucky mellé térdel, vígasztalóan öleli, közben valahol magát is nyugtatni akarja, bírni akarja kettejük veszteségét.

Az éjszakában egymás ölében sírják álomba magukat...