4 fejezet: Mert nem tudom, hogy szeresselek...

- Bucky?
- Hm?
- Miért nézel így?
- Hogy?
- Ilyen... szerelmesen...
- Nem tudom.
- Biztos?
- Nem.
- Akkor?
- Mert nem tudom szavakba önteni.
- A szerelmet?
- Igen.
- És miért nem?
- Mert nem tudom, hogy szeresselek...

Bucky szemei lassan felnyíltak. Körül nézett.
Még mindíg a cellában volt, csuklóját már nem dörzsölték a láncok.
Dorothy a fémkezén szendergett, így a férfi inkább maradt ahogy volt, mozdulatlanul.
Az álmán járt az esze. Nem volt ilyesztő, egy kicsit sem, csak épp titok volt számára, nem látta kivel beszél. Jót érzett közben, és nem ébredt verejtékben úszva, üvöltve. Biztos jelent valamit...
Dorothy mozgolódni kezdett a balján, aztán felnyitotta szemeit. Haját kisöpörte a szeméből, Buckyra nézett.
- Jó reggelt!- Motyogta, majd hozzátette. - Nem álmodtál rosszat.
- Igen- Bucky föl állt, maga után húzva Dorothyt is.
- Mára kértem pihenő napot, még tegnap reggel- mondta a lány. - Őrséggel körbesétálhatnánk itt, tudod, este kitörölnek.
A férfi lassan bólintott, majd megindult a szobája felé, ahol egy csomag friss ruha várta.
Felöltözött, aztán a folyósón megvárta Dorothyt. A lány a szokásos kontyba tűzte haját, s meleg kabátot vett, utána néhány őr elkísérte őket a kijáratig.
Mikor kinyitották az ajtót, jeges szélfuvallat csapta meg őket. Bucky meg sem rezdült, éppen csak annyira, hogy hajából kisöpörhesse a hópelyheket, Dorothy viszont szorosan összébhúzta magán a kabátot.
Így indultak el jobbról, balról két-két őr társaságában. Így nem igazán volt felhőtlen a séta, de megérte. A panoráma gyönyörű és pazar volt.
Amerre a szem ellát hó, s a kèpet sürűn törték meg az égbe nyujtótó hegycsucsok.
Előttük mély szakadék, talán völgy, terpeszkedett. Magasabbik végéből vízesés zúdult alá, egy folyóban menve tovább, ami szépen, lassan, finoman formázta a természetet.
- Miért nézel így? - Kérdezte hirtelen Dorothy.
Buckynak rögtön eszébe jutott az álma, már látta maga előtt azt, akivel beszélt.
- Hogy?- Kérdezett vissza.
- Ilyen... szerelmesen....
- Nem tudom.
- Biztos?
- Nem.
- Akkor?
- Csak a tájat nézem, tetszik, szép.
- És mi szépet látsz még?- kérdezte Dorothy, miközben újra összébbhúzta magán a kabátot.
Bucky a lányról az égre nézett.
- Az ég is szép- vonta meg a vállát.
- Mennünk kell- szólt közbe az egyik őr, s a menetük megfordult.
Közben esni kezdett a hó, finom, kicsi pelyhekben. Pillanatokon belül csökkent a látótávolság, és lett hidegebb.
Dorothy hangosan vacogni kezdett.
Bucky, maga sem tudta miért, egy mélyről jövő érzés, hatásáralevette a kabátját, és a lányra terítette.
A vacogó hang elmúlt, és tovább ropogtatták a havat, a szállás felé.
Mikor visszaértek, Dorothy azonnal az orvosiba száguldott, magával húzva Buckyt is, és miután leültette őt az asztalra, a szekrényben kezdett kototászni.
- Itt kell valahol lennie- motyogta hangosan, aztán: Megvan!
Dorothy egy kis üvegcsét tartott a kezében, amiből kimért egy adagot a keze ügyében lévő inekciós tűbe.
- Add a kezed!- Szólt Buckynak, mire az engedelmesen előre nyújtotta jobbját.
Dorothy beszúrta a tűt, és befecskendezte a folyadékot, aztán a szúrás helyét megdörgölte egy kicsit.
- Tessék! Már nem leszel náthás amiért nekem adtad a kabátod.- Jelentette ki biztosan. - Amúgy meg köszönöm...

Estére Bucky teljes idegbaj lett. A közelgő törlés emlékétől csak akkor tudott szabadulni, ha elment Dorothy közeléből, viszont ez volt az a dolog amit biztosan nem akart tenni.
Ezért maradt, remeget verejtékezett. Visszatértek az erős fájdalomról alkotott képei, a kézét satuba fogó bilincsek, és az erősen rázó áram gondolata ilyesztő volt.
Szerencsére Dorothy ott maradt vele végig, és a műveletet végrehajtó székig is kísérte.
Nem volt senki ott, mikor beléptek a terembe.
- Biztos muszály?- Kérdezte már századjára Bucky, miközben remegő légzését próbàlta szabályozni.
- Igen- válaszolt határozottan Dorothy, és lenyomta a barátját a székbe. - De próbálj megnyugodni, jó?
- Itt maradsz?
- Ha akarod...
- Akarom.
- Akkor igen.
Dorothy hátrafordult, épp bejöttek az orvosok, és a gépet üzemeltető monitorokhoz léptek.
Buckyn erőt vett a szabályos remegés. Kezével, szemèvel támaszt keresett, talált is. Újra elmélyedhetett a két zöld szempárban, újra foghatta a két finom kezet.
Érezte, hogy bőrere szorosan rásimulnak a fémkarikák, satuba fogják, épp mint az emlékeit.
Bucky szorosan a székbe préselte magát, közben el nem engedte tekintetével a két zöld szemet. Az utolsó pillanatban viszont elkapta a tekintetét, s nem volt idő visszafordítani.
Végigsöpört rajta a kegyetlen, belülről maró fájdalom. Üvöltött, nem hallotta a hangját, de tudta, érezte, hogy így van.
Még, még, még...
Mintha sorozatosan rugták volna vesébe, teste már gyöngyözött a verejtéktől.
Levegőszünet...
Bucky hallotta saját sípoló lélegzetét, próbálta az oxigént magába szívni de nem ment, tüdője kegyetlenül szúrni kezdett.
Aztán újra a fájdalom.
De már nem sok ideig, vége...
Dorothy elengedte Bucky kezét, és hagyta, hogy az orvosok elvigyék a fagyasztókamráig.
Szegény, alig volt magánál.
Miközben nézte a műveletet, Dorothy átöltözött. Testhezálló kezeslábast vett, még utoljára szippantott egy mélyet a levegőből.
Viszlát 1991, jó volt veled...!