2 fejezet: Ébredés utáni rémálom...

Csöndes este... Nem, dehogy csöndes, hisz sohasem volt az.

A Tél Katonája és az éjszakai nyugalom nem jártak együtt. Hírből sem ismerték egymást. Soha.

Bucky kivételes átka volt az, hogy álmai szabadulni nem engedték, nem jött az a biztonságot adó ébrenlét, amit biztos te is éreztél már, amikor felébredsz, és megkönnyebbülve tudatosulhat benned, hogy amit láttál az nem a valóság, s aztán leküzdhesd félelmed.

Buckynak egyáltalán nem adatott meg az ilyesmi. Őt fojtogatták az álmok, és ha nem akart maradni a világukban, megláncolták, kényszerítették.

Ő pedig nem tudta letépni a láncokat, mert ott van ő, akitől szívéről leolvad a jég.

A Gyengepont...

Dorothy hirtelen ébredt fel hajnali szunyókálásából, s körültekintett. Már megint rosszat álmodik, gondolta, mikor meglátta a vergődő árnyékot a falon, majd az ágyhoz sétált.

Igaza volt.

Bucky forgolódott, dobálta magát, ettől a takaró már teljesen körültekerte, meg béklyózta. Közben rekedten, fel üvöltött, ép, szabad kezével a paplant markolta, Mintha az élete árán kapaszkodna valamibe.

 

Dorothy oda ült a matrac szélére, és megfogta barátja kezét, mire az egy erős szorítással válaszolt. Már érzi, vele van.

A lány tudta, hogy fontos lesz a jelenléte az ébredés pillanatában, így maradt, fejét felhúzott térdére támasztva.

 

De az ébredés csak a nap első sugaraival érkezett...

Bucky levegőt kapkodva, remegve ébredt. Egész mellkasa csillogott az izzadságtól, közben nagyon szúrt az oldala, kék szemei ijedve pillantottak körbe.

 

Amint tudott támaszt keresett, tudta, hogy a lány itt van, neki csak ő kell. Nem kellett sokáig keresnie.

- Bucky, figyelj ide!- Szólt neki Dorothy, mire Bucky rá emelte tekintetét. Szemei akár két kék, háborgó tenger.

- Minden rendben, csak egy álom volt!

- De olyan valóságos... - Bucky félrenézett, le a padlóra, fel a falakra, a plafonra, megbizonyosodva az igazságról, nem álmodik. A rémképek elengedték. 

- Mondd el, attól jobb lesz!

- Zuhantam...- Csak ennyit bírt kinyőgni, máris megrohanták az emlékek. A vonat, egy férfi, ki feléje nyújtja a kezét, aztán ahogy iszonytató sebességgel száguld a föld felé. Felnyőgött, szemeit szorosan összeszorította, kezét homlokára tapasztva, mintha fizikai erejével próbálná kirángatni az álmot a fejéből.

 

- Gyere inkább öltözni- kérte Dorothy, hagyva az álmot, tudva, kínzó, elfeledett és tiltott emlékeket hozna így a felszínre.

- Rendben...

...

Este nem volt tétlen a Hydra. Katonájuk által megszerzett szérumot minnél előbb felhaszálták, így reggelre készen voltak az új agymosott gyilkosok.

Nem csak egy katonája volt akkor már a télnek...

...

Bucky a vasketrec közepén állt, Dorothy mögötte, de azért elég messze is tőle, hogy ne hasson rá annyira az ereje. 

Vele szemben az egyik új szuperkatona állt.

Nagyobbnak, erősebbnek nézett ki mint ő, de ez nem rettentette vissza. Ha menni kell, hát menni kell... 

A katona hirtelen előre lendült, gyomorszájra akart ütni, keményen.

De Bucky elsiklott előle, mint a hópehely, ha fújja a szél, olyan kecsesen. Nem hiába a Tél Katonája.

 

A következő pillanatban viszont a katona gyorsabb volt, meg fogta a tarkóját, és annál fogva küldte a főldhöz, hogy aztán keményen ott is tartsa, mintha egy szikla nehezedne rá.

Itt már nem segített semmilyen fémkar.

 

A háta mögül megszólalt egy hang:

- Szép munka, soldat.

Orvosak szaladtak a másik katonához, miközben ő feltápászkodni próbált, keményen beverte mellkasát, szinte érezte ahogy a bordáin végig futnak a repedések. 

Beengedték Dorothyt is, azonban ez nagy hibának ígérkezett.

A másik katona egészen máshogy reagált a Gyengepontra.

Megfogta a tudóst, aki épp a legközelebb volt hozzá, és földhöz teremtette, majd neki ugrott a többi embernek is.

- Vigyen ki innen soldat!- Hallotta Bucky a parancsot, és élő pajzsként vitte ki parancsnokát.

De valaki hiányzott, s ez csak későn tudatosult benne, mikor a fémajtó hangosan csattant mögötte.

 

Dorothy még bent volt, halálra vált arccal lapult a rácsokhoz, közben a katonák egyre közelebb értek hozzá.

Bucky nem gondolkodott, megszegte a parancsot, és figyelmen kívül vette a fenyegető - Soldat, nem! Kiáltást is.

Fémkezével nekiugrott a rácsnak, tépte cibálta, beleadott mindent, a fém pedig megadta magát, elveszítette a tartását.

Dorothy megperdült, Buckyra nézett, aki még mindig tört és zúzott, csak érte, míg elég nagy lyuk nem keletkezett.

Akkor viszont megfogta Dorothyt és kirántotta onnan, megmentette, mert tudta, nélküle nem lenne senki. Elmerülne a Hydra fekete tengerében. 

A megnyugvás, s a halál közeléből való szabadulás öröme azonban nem tartott sokáig, dühödt hangra figyeltek fel maguk mögül:

- Meg is ölhette volna magát! Ennek súlyos következményei lesznek, Soldat...!