1 fejezet: Önmaga, de csak pár percre...

Kattannak a zárak, a csövek felszisszennek, aztán még egy kis motozás, és kitárul az ajtó. 1991. December 16. Szibéria. Fagyos, kietlen, üres és lakatlan. A akár csak Hydra által alkotott, rettenetesnek mondott orvgyilkos, mi épp most tárulkozik a tudósok szeme elé.

 

A Tél Katonája. Fagyott szörnyeteg, nyomában vérpettyes a hó... 

Egy másik alany, ki már pár órája éberen figyel, végignézi az előkészületeket, feszülten, mintha hibát keresne, de nem talál. 

Ő nem katona, nem járta meg a háborút, épp, hogy csak belekóstolt keserű ízébe, s így tapasztalta először a vörös árnyalatú halált. Nem, ő tudós. És egyetlen célja van: A Tél Katonájának egészségügyi felügyelete, karbantartása, a haláltól való megóvása. Túl sokba került ő ahhoz, hogy akár egy elfertőződött seb legyen a veszte. A Hydra méltósága így szenvedne csak igazán mély csorbát, szóval neki kell vigyáznia az ,,eszközre''. 

Viszont a lány más, mint a gyilkos, kinek kezéhez már százak vére tapad lemoshatatlanul. Nála nincs agymosás, felejtés, fájdalom. Nem hűséges a Hydrához sem, nincs kit tiszteljen, szabad akaratát szilárdan magához láncolta, legalábbis kimondatlanul, hogy saját épségét megóvja. Csak a feladatához végzi. És semmi mást. Más nem is maradt neki.

Ő az egyetlen aki jobban ismeri a Hydra rettegett szörnyét mint bárki más...

Időközben a katonát kiemelik a fagyasztókamrából, miben aludt évekig, és két férfire bízzák, kik elviszik ahhoz a gépezethez, ami a Tél Katonája működéséhez elengedhetetlen.

A lány összevont szemöldökkel néz utána. Kezében már ott van az orvosi névkártyája, rajta egy képpel, s névvel: Dorothy. Ennyi maradt a régi önmagából, egy kép, meg a neve. És mindezek egy eldobható kártyára nyomtatva. Ez a gondolat keserű ízt hagyott a szájában.

Hiszen ő és Bucky (mert neki örökké Bucky marad) régen is ismerték egymást. De még mennyire...

Először egy fesztiválon találkoztak, ahol, mint Mr. Barnes, a férfi elköltött egy vonatjegynyi pénzt, csak hogy nyerhessen neki valamit a céllövöldében. Akkoriban ez igencsak soknak számított.Ilyesféle úriembert bárki megkívánt volna.

Milyen szép, nyugodt pillanatok voltak. Nem történt semmi, s ez jó volt így.

Ő volt James első igazi szerelme, élvezhette a többi lányt dühös tekintetét, ahogy fes barátjával, ki mellesleg már az egyenruhájában feszített, végigvonult az utcákon. Az volt az ő aranykora, tündöklése.

Később jött a véres, számára érthetetlen háború, s szükség volt minden segítségre, így Dorothy elment tanulni ápolónőnek. Szentül hitte, hogy a hazának kell az ő segítsége. Milyen kicsi, buta gondolatok voltak azok...

Majd, miután megszerezte a kellő tudást, a frontra küldték. Pillanatok alatt ott táncolt a pokol mély bugyrának szélén. Egy bomba, robbanás, s jelentéktelen élete fonalát bármikor elmetszhették. Talán már csak a gondolat meg is ölte belülről. 

Akkor látta utoljára Buckyt, emlékezett, szépséges, új egyenruha volt rajta, utána úgy tudta, hogy fogságba esett, egy külön elit alakulat tagja lett, aztán meghalt, Amerika Kapitány oldalán. Büszkeség öntötte el egyszerre a gyász pillanatában, hiszen kedvese méltóságteljesen távozott, de ugyan akkor harag is, mert úgy érezte, kedvese legalább egyszer hazajöhetett volna még hozzá. Ennek ellenére is éjszakákat imádkozott át, hogy a mennyország legfényesebb köreibe jusson az ő szerelme.

 

S így igencsak meglepődött, mikor egy szervezet felkérte James Barnes őrmester gondozására, míg az állapota nem stabilizálódik. Lehetetlennek hitte, hogy szerelme még mindig él, hisz maga Steve mesélte neki, látta lezuhanni, s így leginkább kíváncsiságból ment bele a felkérésbe. Meg úgy sóvárgott már Bucky után minden porcikája. 

De az, akit az emberek James Barnesnak neveztek nem volt többé, ő tényleg nem élte túl a bevetést. Valaki más foglalta el helyét, taszította ki testéből.

Egy rémisztő gyilkos volt az, ki mindent megtesz célja elérésének érdekében, akár még vérbe is mártja ujjait. 

És a keze. Nem a puha tenyér, amitől minden lány az eljegyzési gyűrű nyújtását várta, ahogy ő is képzelte, vagy esetleg kellemes cirógatást, nem. Hideg fémkéz váltotta le a helyét. Olyan kéz, akire ártatlan emberek vére szárad...

 

Dorothyt hirtelen velőtrázó üvöltés ragadta ki a múlt mélységeiből. 

-Nem! Nem! Neeem!

Bucky volt az, tudta, hisz annyiszor hallotta már. És azt is pontosan tudta, hogy nélküle nem képesek lenyomni abba a pokoli szerkezetbe, és előbb utóbb erőszakba fordul majd a helyzet. Csakhogy a katonát rajta kívül senki nem képes megállítani.  

Így a lány kelletlenül szusszantott egyet, felfogta haját, aztán elindult a hang irányába.

Bucky, mint mindig, küzdött a különféle katonák hadával, kik béklyóba fogták testét. Felkeltések és törlések között mindig önmaga volt, már amennyire a régi önmaga tudott lenni, még a sok trauma hatására is, így kaphatott állandó szerepet életében a haláli félelem.

Azt érezte most is.

Szemei kikerekedtek, mellkasán keresztül látszott dörömbölő szíve, izmai feszesek voltak. Nem engedett, nem állt meg, nem nyugodott meg. Túl jól tudta mi jön most, hiszen erre mindennél jobban emlékszik. 

A kemény fájdalom emlékét nehéz kitörölni, eltüntetni...

 

Így van ez a gyakran látott arcokkal is...

Dorothy keményen csattanó parancsa szakította félbe az erőszakos dulakodást.

- Mindenki menjen el a közeléből! - Hangjában ingerültség csendült. Mindig felkavarodott a gyomra a Hydra erőszakos módszereitől.

És az emberek szót fogadtak, akár a parancsnokuknak, belátva, ők itt nem mennek semmire. 

Ott hagyták katonájukat, hogy így a lány nyugodtan megközelíthesse, nélküle úgysem menne az indítás, az pedig kudarcot jelent, szégyent számukra. 

Dorothy lassan odatérdelt barátjához, és mint mindig, most is teljesen kizárta a külvilágot. Csak ők léteztek ketten, és körülöttük a megnyugtató üres tér. 

 

- Bucky... - kezdte el szólongatni, ujjait a barna tincsekbe vezetve.

Bucky felemelte a fejét, kék szeme tele volt félelemmel, úgy, ahogy az ember nem várná egy férfitól.

Remegett.

- Dorothy- nyüszítette szinte. - Kérlek... - Könyörgött, holott tudta, úgysem kap feloldozást. Ösztönei mégis azt súgták neki, próbálkozzon.

A lány magához húzta, úgy, hogy feje az ölében legyen, ne a szék kényelmetlen alkatrészei közelében. 
- Nincs baj- suttogta neki. - Rendben lesz minden.

Bucky továbbra sem nyugodott meg, s a lányt elképesztette, hogy egy ilyenfajta gyilkos mennyire kiszolgáltatott, főleg az érzéseinek, emlékeinek. Minden tekintetben különleges őneki. 

- Ne hagyd!- Bucky hangja el csuklott, kék szemeiben továbbra is az aggodalom fénye csillogott, tükröződött vissza.

- Nem akarom... Segíts...- Szinte már alig kapott levegőt, elméje megadta magát, s érzéseitől a szíve majd ki akart szakadni a helyéről. Minden a felszínre tört, képtelen volt visszafolytani akármit is. 

Dorothy viszont nyugodt maradt.

- Gyere- szólt és visszanyomta a barátját a székbe. A kék szemek az ő pillantását keresték. A lány pontosan tudta mit tegyen.

 

Dorothy beszíjazta, mindent elrendezett körülötte és már ment is volna, de megállították.

- Maradj itt...- Kélelte Bucky, újfent rettegve, ép tenyerét a lány felé fordítva, kapaszkodót keresve.

És Dorothy maradt, elvégre szabad volt neki, van helye itt.

Jobbját a segítségért kiáltó tenyerébe helyezte, támaszt adva, válaszolva a két kék szempár kutató tekintetének.

Bucky pedig megszorította a lány kezét, próbálva visszatartani néhány tilos könnycseppet. Félt, mindig félt, csak legtöbbször a tudatalattija legmélyén, ahol még ő sem vette észre. 

Reszketegen vette a levegőt, akár a fuldoklók, támaszt Dorothy zöld szemeiben keresett és talált. Kell valaki, aki kirántja a fekete mélységből, súgták neki ösztönei.

Hallotta ahogy a háta mögött előkészítik a gépet. Érezte a fejére illeszkedő hideg fém eszközöket, amik a vaspáncélt adják szívére, megfosztva azt az érzésektől mindenki iránt. Kivéve egyvalakit...

 

A fájdalom észveszejtően szaladt át rajta, idegei kínzóan továbbították az érzést, mintha ellene lennének, azt akarnák, hogy teste minden porcikájában tisztán érezze az áramos sokkhatást. Szemével elvesztette a zöld tekintetet, gyenge lett újra.

Fájdalom.

Kemény, összepréseli, fullasztja. Sírna, zokogna tőle, mert olyan borzasztó, hogy már szinte széjjeltépi. De meg sem nyekken, mert nem szabad.

Szabadulna, menekülne, menne akárhova, csak ezt ne!

Levegőszünet. Pár másodpercig tart csak, érzi, a nyelvét elharapta közben. Vér csörgedezik szája sarkán.  

Az elhangzott szavak nem érdeklik, próbál nem figyelni rájuk, csak formaság, hajtogatja fejében, igyekszik meggyőzni magát, hátha elmarad a hatás. Bár igaz lenne.

És jön újra a fájdalom.

Dorothy a lehető legerősebben ad támasz, még pár másodpercre.
És hirtelen vége szakad...

Bucky enyhén sípolva veszi a levegőt, de azért a parancsokra figyel, a kiüresedett elme feltöltésre vár. 

Dorothy közben pulzust mér, mindent rendben talál, Bucky mehet, és megy is. Nincs köszönet, nincs búcsúzás, észre sem veszi, hogy itt van.

Munkát kapott...

...

Késő estig van fenn.

Elemez, előkészíti a dolgait, minden kész a katona fogadására.

Dorothy általában ezt az orvosi szobában várja meg. Tudja, hogy Bucky emlékezni fog rá, majd újra támaszt kell nyújtania.

Ő a Gyengepont. 

Az ő közelében a Hydra bábúja nem az őt tartó zsinórok miatt teszi amit tesz. Fontos része ez a programnak. Ha az alany túlzott ideig fogja vissza az érzéseit, annak még megőrülés is lehet a következménye. Az ő közelében önmaga lehet. Egy megrokkant, szeretetre váró férfi...

Az ajtó kinyílik, becsukódik, hangosan kattan, reteszre zárva.

A küszöbön Bucky toporog. Izzadt és elázott, feszeng a ruhájában, mit helyenként vérfoltok itattak át teljesen.

Dorothy két lépéssel átszeli köztük a távolságot, kezeit a férfi dereka köré fonja, az pedig vissza ölel.

Bucky már teljesen fesztelen, nyugodt.

- Gyere, ülj le! - Mutat Dorothy a vizsgáló asztal felé.

Bucky engedelmesen felül rá, és a fémtárgy megnyekken alatta egy kicsit, de azért egyben marad.

A férfi figyeli barátja mozgását, közben fémkezéről lehúzza a kesztyűt, Dorothy pedig a kabátot hámozza le róla. Nem szólnak semmit, nem közölnek egymással semmit. Nincs most helye a szavaknak. Ez rutinfeladat.

Aztán Dorothy elkíséri Buckyt a hálószobájába.

Hatáskörébe tartozik még az éjszakai megfigyelése is. Eléggé durva álmai vannak...

Bucky mozdulatlanul fekszik, a plafont nézi, mintha oly érdekes lenne. Pedig talán csak az álmatlanság kínozza.

- Milyen napod volt?- Kérdezi.

- Kellemes, nyugodt, megszokott- Válaszol mosolyogva Dorothy. Nem mond igazat, Bucky tekintete fürkészi az arcát, mielőtt még egyszer kérdezne:

- És nekem milyen napom volt...?