30 fejezet: Bocsáss meg... Sajnálom... Szeretlek...

Dorothy a kezét tördelve ült, hátát az oszlopnak támasztva. Ott kellene lennie vele, mikor felébred...

Steve nem tudja, mit csinál, ő, csakis ő tud nyugalmat adni Buckynak, megbékélést. Sok baj lehet még ebből, érezte, események hosszú sorát indították el az örsön, az is lehet, hogy börtönbe fogják őket zárni.

Körbenézett, újra meg újra. Sam azt mondta, biztonságos a hely, mikor idehozta. Őket Steve követte, szerelmével a vállán. Azt monda, lezuhant a helikopterük...

Azóta már két óra, s Dorothy nem mozdult, csak várt valamire, nem tudta mire, talán a csodára, remélve, egyszer vége lessz mindennek, neki pedig normális élete lessz...

X

Bucky lassan emelte fel a fejét a beléje hasító fájdalom miatt. Nem emlékszik, mi történt, érezte, a polója nyirkos, enyhén reszketett.

Már épp kulcsolta volna mind a két maga köré, de a balt nem tudta mozdítani. Összeráncolta a homlokát, tekintetét oldalra fordította. Csuklója egy gépezet két része közé volt szorítva, olyan szorosan, hogy a fémen már kis karcolás nyomok látszódtak.

Másik  kezével támasztva magát felült, így rá kellett jönnie, nem csak a feje fáj nagyon. Arca fintorba futott...

- Kapitány!

Azonnal felfigyelt a két belépő alakra, de valaki mégis hiányzott. Ő...

- Steve...- Hol van Dorothy?, akarta kérdezni, de a mondat végét elfolytotta egy nyőgés.

- Melyik Buckyval beszélek? - Kérdezezte a szőke férfi keményen, elővigyázatossággal a szemében.

Bucky elgondolkozott, próbálta összeszedni az információkat, eszébe jutott a notesze, a szavak amiket írt bele.

- Anyukádat Sarahnak hívták. - Mosolyogni kezdett. - Újságpapírral szoktad kitömni a cipődet.

Steve tekintete ellágyult.

- Ezeket nem tudhatja a múzeumból. - Címezte a mellette álló férfinak, de az még mindíg bizonytalan volt.

- Hirtelen haverok lettünk?

Bucky a földre nézett, eszébe jutott egy számára fontos dolog.

- Mit tettem?- Kérdezte halkan.

- Eleget.- Válaszolt Steve.

- Tudtam, hogy ez lessz - szűrte a fogai között a férfi. - Ez még mindíg az, amit a Hydra belém ültetett. Csak ki kellett mondani pár szót.

- Ki tette?- Vágott közbe a kapitány.

- Fogalmam sincs.

- Sokan meghaltak. A boma, az álca, mind azért volt, hogy válthasson veled pár szót. Nem lessz elég a fogalmam sincs.

Bucky hunyorogva felnézett.

- Szibériáról kérdezősködött. Hogy hol őriztek. Azt akarta tudni, pontosan hol.

- Miért kellhetett neki ez az információ?

- Mert nem csak egy katonája van a télnek...

Steve összeszorította az állkapcsát, s kifordult a szobából, ellenben társa ott maradt.

- Elengedsz?- Kérdezte tőle Bucky. - Látni szeretném a... a feleségemet...

A fekete férfi bólintott, majd elkezdte kioldani a készüléket, mire a katona erőtlenül a földre rogyott.

- Sam - biccentett oda kifelé menet. - Szólok neki.

Ő ezt egy lassú bolintással nyugtázta, mire a következő pillanatban már meg is pillantotta a vörös hajkoronát. Dorothy a nyakába borult, mire kiszakadt belőle egy reszketeg sóhaj. Egész lényében megkönnyebült.

- Bocsáss meg.- Néheny kósza könycsepp legördült az arcán. - Bocsáss meg...

- Nem kell- a lány is küszködött a sírással. Megkönnybült, hogy szerelme jól van.

- Én sajnálom...

- Csssss...

- Nem akartam... Szeretlek... - Nyüszögte, olyan szorosan ölelve Dorothyt, ahogyan csak tudta. Félt önmagától, s a róla alkotott véleményről jegyese fejében. - Bocsáss meg... Sajnálom... Szertlek...