Weakness

3 nappal később - Várj egy kicsit! - Dorothy előrébb ment, s kinyitotta az ajtót, majd félre állt. - Így befértek? - Igen. - Bucky belépett, kezében a kicsi mózeskosárral, mit aztán letett a földre és kivette belőle Dottyt. - Na, itthon vagyunk? - Fektette lányát a vállaira, ki kíváncsian nézett körbe, egy hangos kacaj kíséretében jelezve elégedettségét.   - És hol fog aludni? - Kérdezte Dorothy, miután a közelben álló székre akasztotta táskáját. - Miért? - Mert még mindíg nem rendeltél neki kiságyat... Bucky hátrafordult, összeráncolta homlokát.   - Istenem, igazad van... - Sebaj, majd alszik közöttünk. A férfi arcán kételkedés suhant át, majd félelem, a lányára nézett.   - Ha álmodok, bántani fogom... Kedvese mosolyogva lépett oda hozzájuk, s Dotty hátára tette kezét, kedves simogató mozdulatokat végezve.   - Nem bántod majd... - És ha igen? - Nem lesz baja. Sosem akartál rosszat senkinek. És ha gond van mindig i...

- Dotty... Dolores. Dolores Barnes... Bucky felpattant, s előrébb lépett. - Bemehetek? A hölgy ferdén nézett rá, de végül, látszólag vonakodva, szélesre tárta az ajtót. - Igen uram, felelősséget nem vállalunk. Buckyt ez egy cseppet sem érdekelte. Látnia kellett, hogy minden rendben van e. Belépett, tekintete azonnal a szoba közebén álló ágyra tévedt. Dorothy feküdt benne, szemei lecsukva, orcái sápadtak voltak. - Dorothy! Félve ugrott az ágyhoz, beletúrva a vörös fürtökbe, simogatva azokat. - Dorothy... A lány pillái megremegtek, s zöld tekintete a világba nézett. - Bucky? A férfi beleremegett a megkönnyebbülésbe. - Itt vagyok, minden rendben... - És Dotty... Fülüket hirtelen egy gyermek sírása ütötte meg, kit egy orvos a karjában vitt feléjük, majd Dorothy karjaiba rakott. A sírás abbamaradt, a kis kék szemek az anyjukra meredtek, aki védelmezőn az ölébe vonta a parányi testet. Alig bírt megszólalni, mosolya szinte az egész szobát beragyogta, kezei remegte...

- Nem lehet megoldani?! - Nem Buck, igazán sajnálom, de Tony is próbálta már. Pénzzel... - Steve, ott kell lennem! - A biztonsági előrásokat nem én hozom. Legutóbb még bűnözőnek ismert a világ... Bucky idegességében összeborzolta a haját. - Igértem neki, hogy vele leszek! - Kiáltotta. Nem bírt magával, az érzéseivel miközben csak múltak az órák, a percek, győzte is őket számlálni, pedig már jócskán az éjszakába lógtak. Itt kellene már lennie, de semmi. Sejtette a bajt. Dobolni kezdett a lábával, tekintetét a földre szegezte. Baj van, baj van, baj van... Steve megnyugtatólag a vállára tette kezét. - Haver, nyugi. Lehet, hogy csak nehezebben megy neki mint ahogy várták. - Mert én nem vagyok ott vele. - Nem a te hibád... A folyósó végén Tony tűnt fel, s egyenesen várakozó társai felé indult. - A kórház nem eladó, szóval segíteni nem tudok. - Megállt. - Hogy van a kislány? - Még nem tudom... - Emelte fel fejét Bucky. - De félek... Baj van... Beállt a csend, s...

9 hónap A kórház ajtaja kitárult, s Bucky lépett be rajta meg sem állva a recepciónál, egyenesen ment tovább, pontosan tudta, hova kell mennie. Még egy szobába nyitott be, de ott megállították. - Kérem, ide nem jöhet be. - Szólította fel távozásra a nő. - De... De a feleségem van bent... - Neve? - Mrs. Barnes. - A férfi rábökött a megfelelő ponton az ápolónő kezében tartott tábláján. - Dorothy. - Maga James Barnes, igaz? - Igen. - Gondolom tudja, hogy milyen előírások vonatkoznak magára. - Nem, nem is igazán érdekel... - Bucky már igazán ment volna. - Maga veszélyes, most még bemehet, csak később a jelenléte elfogadhatatlan lesz. Mintha kést forgattak volna meg a szívében, úgy fájt Buckynak a mondat, hisz kedvesének biztosan szüksége van rá. - Akkor csak... csak egy pár percet adjon... kérem... - Nyőgte ki nagy nehezen, mire a hölgy bólintott, s a megfelelő szobára mutatott. Nem várt egy percet sem, úgy rontott be az ajtón, rögtön megpillantva azt a vörös...

Bucky újfent a gép előtt ült a netet böngészve már órák óta, s eredménye nem volt sok. Igaz, Tony vállalta, hogy fizeti Dotty bútorait mert Dorothyt szerette, de nem szívesen adná ezt a feladatot egy milliárdos playboy kezébe. Új oldalt nyitott meg, újfent nem azt találta amit akart. Talán kénytelen lesz ezeket a döntéseket felesége kezébe adni. Nagyot sóhajtott, majd feltábászkodott és a konyha felé vette az irányt. Remélte összeakad valami jó kis sörrel a hűtőben. Útközben a nappalin haladt át ahol Dorothyt pillantotta meg a kanapén ülve. Épp filmet nézett. Bucky felé vette az irányt. - Mit nézel? - Kérdezte miközben lehajolt, beleszuszogva a vörös hajzuhatagba. - Gyere, nézd meg... A férfi engedelmesen leült. Feketén, fehéren sejlett fel a kép, s a következő pillanatban már enberek sokasága mozgott rajta. Egy lányt és fiút látunk, ki egyenruhában feszít. Mosolyognak, egymást ölelik, a háttérből hallatszó noszogatásra még meg is csókolják egymást, nevetnek... Bol...

- Bucky! Bucky belépett a szobába, közben megigazította nyakkendőjét, s figyelmesen kisimította öltönyét. - Igen? - Szerinted, hogy nézek ki? - Dorothy előtte állt hosszú, lenge, fehér ruhában, amit a dereka fölött fogott össze egy vastag szalaggal. - Gyönyörű vagy. - Jelentette ki a férfi, s szívét nyugalom, melegség járta át a látványra. - De alig férek bele... - Ez természetes - Odalépett és összedörgölte homlokaikat. - De szerintem akkor is szépséges vagy... vagytok... - Az még nem számít. - Nekem igen, nagyon is. Dorothy lehajtotta fejét. - Nem fogsz tőlem mozdulni egy tapodtad sem, igaz? - Nem. - Mondta határozottan Bucky. - Vigyázni kell rátok. - Egy esküvőn is? - Steve Rogers esküvője... - Igazad van, így már más...

6 hónap Bucky a szobájában ült az ágyon, nagyban a laptopot böngészve mindenféle gyerekholmi után, meg Stevenek nászajándék is kellett. Megrázta a fejét, s lassan előredőlve, a gépet félretéve, belefeküdt a matracba, eggy szusszanással kifejezve fáradságát. Pillanatok múlva hallotta a lépteket, amint párja bejön a szobába, aztán mellé helyezkedik, kezét a vállára téve. - Bucky? - Rázza meg őt egészen finoman Dorothy. - Hmph? - Nyőgi bele a matracba. - Add a kezed! Bucky már nyújtja is a tenyerét, amit érzi, felesége egészen a hasáig vezet. - Figyelj jól! A férfi engedelmeskedik, s hamarosan egy kis mozdulatra lesz figyelmes. Majd még egyre. Felkapja a fejét. - Ez Dotty volt? - Hát nem én. - Megmozdult...

5 hónap - És, mi legyen a neve? - Tette fel a kérdést Dorothy egy délutánon, az utcai kávézó ablakai mellett ülve. - Te mit szeretnél neki? - Kérdezett vissza Bucky, s gondolkodva kitekintett az útra, min autók sokasága haladt el. - Azt, hogy te döntsd el most. - Mert? - Jamesnél én döntöttem... Csönd, de csak pillanatokig, mert az emlékek a hatalmukba kerítik őket. - Az nem számít. - De igenis számít, hhiszen ő is számított. - És én mégis elmentem. - Miattunk tetted. - De megtettem. - Akarom, hogy te dönts, érted? - Igen. Dororthy várakazón pillant a kék szemekbe. - Dolores. A lány ajkai mosolyra görbülnek. - Az annyira hasonlít az én nevemre... - Épp ezért. - És hívjuk Dottynak? - Igen, ő lesz a mi kis angyalunk, Dotty Barnes...

- Halló, megjöttem! - Lépett be Dorothy a lakásba, s azonnal hortyogásra lett figyelmes. Tekintete a kanapé félé siklott, hol meglátta a hang forrását. Bucky volt az, ki úgy látszik, az első munkanapja fáradalmait pihente ki. A lány ajkai kaján mosolyra görbültek, becsapta az ajtót. Semmi. Blejebb lépett, hangosan ledobta a táskáját, cipőit a sarokba dobta, neki ütköztek a falnak. Még mindíg semmi... A konyhába ment, teát készíteni magának, s a kiskanál a bögre széléhez cspódott. Még mindíg aludt mint a bunda... Kinyitotta az ablakot, beszöktek a város zajai. Már horkolt is... Dorothy végül megelégelve a dolgot, a kanapéra térdelt, fejét közel hajtva Bucky füléhez. - Kislány lesz. A kék szemek azonnal felpattantak...

3 hónap - Itt vannak a levelek! - Dob le Bucky egy nagy kötegnyi papírt az asztalra, mire Dorothy felkapja a fejét. - Csak reklám... Neked nem kell belőle semmi? - Nem. - Azért átnézem. A lány nekiül a feladatnak, miközben érzi, férje nem képes uralkodni magán, s hátulról a hajába fúrja arcát, miközben kezeit a hasára teszi. A reklámos papírok sorra kerülnek a földre, mígnem már csak egy levél marad, azon viszont Mr. Barnes áll. - Még ez sem kell? - Nyújtja hátra a levelet Dorothy, mosolyogva párja felületességén. Bucky azonnal elveszi, mit felé nyújtanak, s felbontja. A borítékból egy kártya esik a tenyerébe. - Tagja vagyok a Bosszúállóknak...

2 hónap Tony hangos csörömpölés közepette ejtette el a csavarkulcsot, miközben páncéljának a fej része hatalmas füst fellegeket okádott. - Baszk... - Vigyázz a szádra!- Ment el mellette Steve, miközben kicsit meglökte a vállával, így egy kicsit az ingére locsolva a kávét. - A franc... - Vigyázz a szádra! - Lopott duma nem áll jól! Sharon mosolyogva rázta a fejét a jelenet láttán, közben ebédhez terített, segítségére volt Wanda és Natasha is. Ma nagy Bosszúállós gyülekezet lesz, mint általában hónaponként egyszer, s ennek most tökéletesnek kell lennie. Hirtelen Clint dugta be képét az ajtón. - Odaégettem a húst. - Köpte be, aztán már fordult is vissza. Wanda már ugrott is utána, hogy a problémát megoldja. A következő ki a szobába lépett Bucky volt, kezében egy nagy gömb alakú csillogó tárgy ült. - Ez kell? Steve odafordult, s összeráncolta homlokát. - Buck, diszkógömb nem kell... Tony egy pillanatra elfordult a pulton fekvő munkájától. - Dedikáld és dobd l...

Sziasztok! Új ciklust köszönthet a Weakness, most kilenc részeset. Remélem élvezni fogjátok! 1 hónap Dorothy a nap első sugaraira ébredt, s egy hatalmas nyújtózással zárta le az alvást. Oldalra nézett, Buckyt látta meg, ki még zavartalanul horkolt tovább. A lány gondolta, hagyja inkább, közben összeüt valami reggelit, majd azután ébreszti. Kibújt a paplan alól, felállt, a konyha felé vette az irányt. Egyszerű rántottát tervezett, szerencséjére a hűtőben voltak tojások, tejet is talált több kartonnal. Elővette a serpenyőt, munkához látott, halkan dúdolgatva, mert számára a csönt zavaró, nyugtalanító volt. A tegnapra emlékezett. Férjét a Bosszúállók elfogadták, tagnak nyilvánították, már csak a szükséges papirok hiágyoztak. Örült, ugyanis így Tony részéről némileg megszűnt a harag, kibékült vele Steve is. Felvert egy tojást, majdmég kettőt, de ekkor furcsa hang ütötte meg fülét, mi egyenesen a szobájukból jött. Visszament az ágy mellé, s jól ismert jelenetet pillantott m...

A gép lassan ereszkedett, míg végül puhán földet nem ért. Azután rácsatlakoztatták a csápra, s az utasok szabadon távozhattak. Bucky a hatalmas bőröndöket maga után húzva körözött a terminálon, utána Dorothy lépkedett, tekintetével szakadatlanul keresve Steveet ki értük jön majd. Hamar megtalálták egymást a korlátnál, mi szabad utat kívánt tartani az utazóknak, csakhogy nem csak a Kapitány, hanem Sharon is ott volt. Bucky ezt észre sem véve ment oda barátjához, hogy egy kézrázásban részesítse őt, s már nyitotta is volna a száját, mert a híreket akarta tárgyalni azonnal, de Steve leintette. - Buck, nem akarlak elkeseríteni, de én már tudom...  A férfi összeráncolta homlokát, meglepett arcot vágott. - Khm, gondolom Banner volt az, aki elmondta. Végül Dorothy is odaért, ölelésben részesítve Sharont, és tekintete megakadt valami fényes tárgyon a nő kezén. - Szép az új gyűrűd, hol vetted? - Dícsérte azonnal az ékszert. - Stevetől kaptam. - Válaszolt sokatmondóan a szőke...

Bucky a fotelben ült, kezével idegesítően dobolt a karfán, s szinte hallatszott, ahogy az agyában lévő fogaskerekek kattognak. Eközben még rém komoly arcot is vágott, szemöldökét és homlokát ráncolva. Dorothy hamar észrevette ezt, így nem habozott férje ölébe huppani, magára hívva a figyelmét ezzel. - Bökd ki - hajolt fölé úgy, hogy ajkaik között még egy centi se legyen. - mi a baj? - Baj? - A férfi felnézett, s összedörgölte orraikat. - Baj az nincs. - Akkor? - Tudod, illene téged elvinni nászútra. Dorothy elhajolt, mit Bucky egy morcos tekintettel nyugtázott. - Akkor mi lenne ha adnék egy tippet? - Hallgatlak... - Róma? ------------------------------- Az Írógépnek csúfolt kolosszális építmény szépségesen ragyogott az éjszakai kivilágításban, s mellette alig lehetett észrevenni a Colosseumot, mi onnan egészen picinek tűnt. Odafent a mellvédnél álltak ketten, egymáshoz szorosan simulva, míg a látogatók ügyet sem vetettek rájuk, el voltak foglalva a szépséges szob...

Fél évvel később... Az öltöny ott lógott kivasalva, felakasztva a falon, zsebéből egy kis fehér rózsa kandikált elő. Bucky az ágyon ült, azt nézte, miközben új protézisének ujjaival a térdén dobolt. Kicsit aggódott Dorothy miatt, remélte, a mai napra legalább kiránthatja a búskomorságból, esélyt adva egy új kezdetre, miben immáron ő is részt vehet. Nagy sóhajtással felállt, meghúzta nyakkendőjét és leakasztotta a falon lógó ruhadarabot. Babona ide, vagy oda, neki látnia kell kedvesét, méghozzá most. Kilépett a folyósóra, minek mikor másik végére ért benyitott az ott lévő szobába. Tekintete rögtön Dorothyn akadt meg, majd persze Natashán is, ki körülötte forgolódott. - Kifelé Barnes! - Fordult felé azonnal a nő, amint meglátta, kezével hessegető maozdilatot utánozva. - Csak egy percet kérek... Bucky kívánsága hamar teljesült, s kettesben lehetett arájával. - Ez a te napod, miattad van, ugye tudod? - Kérdezte tőle halkan suttogva. - Persze. Csak annyira nehéz. -...

Pár hónappal később... Bucky lassan ráöntötte a vizet a filterekre, majd kezében a bögrékkel óvatosan egyensúlyozva megindult a nappali felé. Hónapok óta élvezhette már a kellemesnek mondott civil életet, ennek ellenére nem igazán érezte jól magát. A kezdeti nehézségek mély nyomot hagytak kapcsolatában, ezen barátjai sem segíthettek. Az álmai kapcsán viszont előrehaladást észlelt, úgy érezte, levetheti ezt a fölösleges súlyt a válláról, amit viszont Dorothy vett fel helyette is. Alig, alig akadtak nyugodalmas éjszakáik, az így nyert állapot pedig ingerlékennyé tette őket egymással szemben. Megérkezett a kicsi kávézó asztaluk elé, ahol egy kézzel próbálta letenni a bögréket nagy nehezen. Kezdett türelmetlen lenni új protézisével kapcsolatban, mivel az még mindíg nem jött meg. Meglepetés lett volna, hogy a csillag helyett már a pajzs díszeleg vállán... Dorothy hamar feleszmélt, segített szerelmének, elvette az egyik teát, majd vissza huppant a kanapéra. Mi...

Steve mondta, maradjon. Hogy ő már nem kell hozzá, várjon itthon rájuk. És Dorothy megfogadta szavait, várt, egészen holnapig. Aggódott... Híreket akart közölni Buckyval, miket elhalasztott ebben a két évben, s nehéz lenne neki feldolgoznia őket. Vajon mennyit bír most a lelke? Gondolkozott, vajon majd a félelem keríti e hatalmába, mikor nem az ő arcát látja meg ébredéskor? Azt is törölték belőle, nem kell számára ez a lépés. Percenként számolta az időt... Egy jó ideje már elindulhattak a reptérről, feléje tartanak. Egyre, és egyre közelebb, ő pedig csak rossz hírekkel köszöntheti majd. Kopogtattak, s Steve rögtön be is dugta fejét a lakásba, tekintetével a vörös hajkoronát kereste. Mikor megtalálta, így szólt: - Azt kérdezi, feljöhet e. Úgy gondolja, dühös lehetsz rá... A lány rázta a fejét. - Nem vagyok dühös, feljöhet. Új várakoztató másodpercek, mígnem a lépcsőházban dobogás nem hallszik, és az ajtón belép ő... Nem lett öregebb, haja az arcát ugyanúgy keretbe fog...

Még egy évvel később A ház ásítozott a magánytól, falai szürkének tetszettek bútoraiva együtt. Maradásra egy vendéget sem bírt soha... Dorothy odabent ült az asztalnál, kezében az a levelet szorongatva, mit már két éve őrizgetett. Most vette elő azóta. És csak azért, hogy tudjon még emlékezni, hiszen Bucky mosolya halványodni kezdett a fejében, együtt a reménnyel. Lélekben felkészült, talán nem látja már sohasem őt. Úgy hiányzott neki az ölelése, ajkai érintése, a hideg fém megnyugtató tapintása, a vörös csillag, mi kiemelkedett mindenhonnan... Dorothy félni kezdett, lehet, megőrült? Nem, biztosan nem. Megpróbálta elterelni gondolatait. Tegnap Tony járt nála, megígérte, segíteni fog ő is. Azt mondta, közel járnnak már, csak nem említette, mennyire. Sosem említi semki, az egyetlen apró részlet, mit eltitkolnak előle... Steve csak telefonált, de nem vette fel, a hangpostát viszont meghallgatta. A jóléte érdekelte, hogy mi van vele, átjöjjön e? Tudta, ma ...

Sziasztok! Új, de ezennel csak két részig tartó ciklus fog következni a The spring froze. Remélem tetszeni fog nektek, élvezitek majd! :) 1 évvel később Dorothy lassan nyitott be a szobába, mintha nem akarná felébreszteni az alvót, miközben tudja, az lehetetlen. Körbenéz, kezében egy apró kis csokrot szorongat, maga se érti, minek hozta, talán csak saját lelkét boldogítaná vele. Beljebb lép, s meglátja a csövet. Sistereg, körükötte hideg van, de már megszokta, ilyen körülmények között töltötte élete eddigi nagy részét. Leteszi a csokrot, miközben körmével kapargatni kezdi az üveget, hogy a dér lejöjjön róla így belátást engedve neki. Meglátja az arcot. A mai naptól van egy éve lefagyasztva, és még mindíg nincs gyógymód, nem térhet haza. És James sem ismerheti meg... Dorothy torka összeszorult, amint kisfia az eszébe jutott, hisz annyira jó lenne őket együtt látni. Bucky... Igen, Bucky nevetne miközben együtt játszanának, megtanítana neki mindent, módfelett óvatosan bán...

Dorothy zokova rontott be a házba, mit Steve adott neki, s háttal az ajtónak támaszkodva leroskadt a padlóra... Gyomra görcsbe rándult, kezei remegtek, nem akart felállni, semmit sem akart, csak őt. Felpillantott, szemei megakadtak egy kis levelen ami komódján pihent. Reszketegen állt fel, majd tépte szét a borítékot, az írást rögtön felismerte. Buckyé volt... Lehuppant, immáron a kanapéra, olvasni kezdett. Drága Kedvesem! Kérlek, bocsásd meg az írásomat, kezem nem tudja abbahagyni a reszketést, mert fázok és egyedül vagyok ma este. Hiányzol, s semmi  sem fáj jobban, minthogy nem vagy mellettem. Senki sem érti min mentünk keresztül... Rövid volt... Kellemes volt... Megpróbáltuk... Ha szavaim áttörik a falat, és találkoznak veled az ajtóban, minden amit mondhatok: Kicsim, komolyan gondoltam mindent... Szeretlek, a te Buckyd. Dorothy mereven ült, keze már nem remegett, tekintete kitisztult. Bucky gondol rá most is, lélekben itt van vele, levelet ...

2 hónappal később Steve kilépett az orvosi szobából, s Dorothyval találta azonnal szemben magát, akinek biccentett, hogy bemehet. A lány remegő lábakkal nyitott be az ajtón, azonnal meglátva férjét az asztalon. Bucky felnézett és szíve vajként olvadt szét a látványtól. Ő igazán nem akart szenvedést okozni, de látni azon a szép arcon a fájdalmat keserű volt. Már épp mozdította volna kezét, de a tűk megakadályozták, így nem tehetett semmit. Helyette Dorothy lépett oda hozzá, karjait nyaka köré vonta, remegve csókolta. - Ne tedd... - Suttogta, miközben könnyei eleredtek szabadon folyva le, a ruhájára érkezve. - A te érdekedben teszem. - Válaszolt rekedten Bucky, homlokát kedveséének döntve. - A ti érdeketekben, a baba miatt... A lány viszont csak egyszerre megrázta fejét, keserű mosolyt eröltetve ajkaira. - Nem csak egyszerően baba... Fiú lessz. Bucky nem tudott volna abban a pillanatban boldogabbnak lenni, felnevetett, szemei csillogtak, mint még soha. - És... ...

Bucky amint elesett, majd bal oldalára nézett, meglátta kedvesét. A lány látta, hogy tekintetébe végtelen aggódás, félelem és kín vegyül, de mégis üzenni próbál, menj, ha még menni tudsz... A pillanat nem tartott sokáig, a férfit a hátán érte egy újabb sugár, minek következtében odébb repült. Dorothy nem mozdult, látta, Steve és Tony kűzdenek, így senki nem látja meg, ha közelebb megy. Lábát lelógatta a párkányról, s lecsúszott. Egyenesen talpra érkezett, kicsit megbillenve, de nem esett el. Rögtön elfordult, szerelme irányába, hozzá sietve, letérdelve mellé. - Istenem - suttogta, miközben érezte, könnyek szántják végig az arcát. Bucky felnézett rá, próbálva nyugalmat eröltetni vonásaira, miken a féltés eltörölhetetlen barázdái táncoltak. Kezével megkereste hitvese puha, reszkető tenyerét. - Minden rendben lessz... - Hörögte. - De most menj, nem jó, ha itt vagy... - Nem, nélküled nem...     Steve és Tony közben melléjük értek, s a szőke ujjai kö...

Dorothy, miután az ajtón belépett, egy lifttel találta szemben magát, amin leereszkedve lépcsőbe torkolló folyósón találta magát. Elindult rajta, s a következő pillanatban már a nagy csarnok padlóját tapodták talpai. Emlékezett mindenre, mikor Bucky könyörgött neki, az újraindításkor, hogy ne hagyja. Bár hallgatott volna rá... Valamire azonban felfigyelt, a gépezet mellett monitor villogott, a hangok alapján egy videót ismételgetve. Dorothy odasétált, így megpillantva a dátumot is. 1991. December 16. ... Megállt, szemeit nem bírta levenni a régi kamera felvételéről. Az autó egyenesen száguldott a kerítésnek. Motorházteteje felgyűrödött, láttatni engedve a motor felét. Egy motor parkolt le a roncs mellett, fémes villanás jelezte, ki a vezetője. A férfi kimászott az autóból. - Segítsen a feleségemnek... Kérem, segítsen neki! De csak akkor jött rá, hogy kivel áll szemben, mikor fejét megemelték. - Barnes őrmester. - Howard. - Hallatszott a háttérből közben. - Howard...

Dorothy szemei lassan nyiltak fel, s kezdtek ráhangolódni a körülötte lévő színekre. Tekintetével a megszokott fémes villanást, a vörös csillag képét kereste. Nem látott semmi ilyesmit. Felült. Még  a gépben volt, a székeken, érezte a beáramló havas hideget. Szibériában van. Rápillantott az órára, kiszámolva azt, hogy már több órája van itt, mint kellene. Buckynak már mellette kéne ülnie, miközben hazafelé tartanak. Valami baj van... Talpra állt, s az ajtó felé indult, mit a megfelelő gomb nyomásával nyitott ki. Amint a rámpa leereszkedett, hideg fuvallat csapta meg. Tett még pár lépést kifelé, de aztán megtorpant. Menjen, ne menjen? Bucky itt tartaná, az biztos, de ha komoly a baj, akkor ki segít neki, ha Steve nem tud? Ő. Más nem, nincs itt rajtuk kívül senki, csak a hamis doktor. Nem épp nagy segítség, számítani rá nem lehet... Dorothy kilépett a hóra, mi finoman ropogott alatta. Régi emlékeket idézett fel benne a táj, kénytelen volt megállni egy pillanatra. ...

A gép lassan ereszkedett, míg végül puhán földet nem ért. Bucky felállt Dorothy mellől, s a Romanoff cimkézésű fiókhoz lépett, amit kihúzva válogatni kezdett a különböző fegyverek közül. Szerelme hátulról szomorúan nézte. - Tényleg menned kell? - Kérdezte lassan. A férfi megfordult, s egy halvány mosoly következtében próbált látszólagos nyugalmat eröltetni magára. - Ha menni kell, hát menni kell... - Válaszolt. - Értetek teszem. Azzal Dorothyhoz sétált, letérdelve elé, hogy egy rövid csókot váltva elköszönjenek egymástól. Komolyan folytatta. - Ne mozdulj innen, kérlek, maradj itt, úgy bajod nem eshet. Ígéred? - Igérem. Egymásra bólintottak. - Most pihenj, mindjárt itt leszek. Dorothy lehajtotta a fejét, csakhamar mély álomba merült, enyhén vacogva  a kintről jövő hidegtől. Bucky az ajtóhoz ment ahol már Steve várt rá. - Emlékszer, mikor jegesautó rakterében utaztunk vissza Rockaway Beachre? - Kérdezte tőle a szőke. - Az nem azért volt, mert hotdogot vettünk a vonatpénze...

A gép lassan repült keresztül a sík területen, egyenesen a távolban látszó hegyek, s dombok felé. Steve enyhén megdöntötte a kormányt. Mögötte Dorothy feküdt párja ölébe hajtott fejjel, ki finoman cirógatta haját és arcát. Bucky fel sem nézve kérdezett közben. - Mi lessz a barátaiddal? A Kapitány mélyen a tüdejébe szívta a levegőt, sóhajtott egy nagyot. - Bármi is lessz, majd megoldom. - Nem tudom, hogy megérek e ennyit, Steve. Dorothy megszorította szerelme kezét, felnézett rá és gesztusa viszonzásra talált egy szomorú pillantás keretében. Steve hátranézett. - Aki az elmúlt években gyilkolt, az nem te voltál. Nem volt választásod. - Tudom... De megtettem. Bucky kinézett az ablakon, nyelt egy nagyot, de a vörös hajszálak simogatását egy pillanatra nem hagyta volna abba. Dorothy viszont kibújt az érintés alól, megölelve a számára kedves férfit, akinek kezét finoman a hasára helyezte. - Nekünk megérsz mindent, remélem tudod...

Bucky fedezéket talált a gép kerekei mögött, közvetlenül Steve mellett. - Mennünk kell, a pacák már Szibériában lehet. - Mondta. A Kapitány lihegve bólogatott. - Le kell szednünk őket. Az enyém Vízió, ti menjetek. - Nem, te menj a géphez. - Jelentkezett be Sam. - Ti ketten. Mi nem juthatunk ki. - Nem szívesen mondom ezt, - csatlakozott be Clint is. -  de ha nyerni akarunk, valakinek fel kell adnia. - Nem a csata számít Steve! Steve beletörődött arcot vágott. - Jól van, Sam, mi legyen? - Elterelés kell, valami nagy. Scott szólt hozzá következőnek. - Tudok mutatni valami nagyot, de nem lessz hosszú életű. Ha jelzek, szedjétek a lábatokat! Ha meg kettészakadnék, vissza ne gyertek értem! Bucky értetlenül ráncolta a homlokát. - Milyen kettészakadás?! A Kapitány mintha ugyanezen a véleményen lett volna. - Ennek biztos jó vége lessz? - Sokszor csináltam már. Jobban mondva csak egyszer... Egy laborban, és el is ájultam. A következő pillanatban m...

Dorothy egyedül maradt, miután Bucky elment... Bár, egészen pontosan nem volt egyedül, csak ezt a gondolatot még szoknia kellett. Lehunyta szemeit, hogy a fájdalmára ne koncentrálhasson, s kezét a hasára helyezte. Kicsiny kislányt, hol fiút képzelt, ki apjával játszik, tanul tőle, anyjával meg a napi feladatokat végzi, segít neki. Csodálatos álomnak bizonyultak ezek a képek, egészen elfelejtette kínját. Elmélkedéséből mégis kirántotta egy halk nesz. Szemei felpattantak, azonnal felült, körülnézett veszélyt keresve. Natashát pillantotta meg... A nő nem messze állt tőle, őt figyelte. Fegyvert nem vett elő, ugyanakkor puszta kezével is tudna ölni, ezt mindketten tudták. Dorothy nyelt egy nagyot. - Kérlek, ne bánts... Kérlek... Natasha közelebb lépett, s mintha nem hallotta volna az előző mondatokat, beszélni kezdett. - Ismersz, ott voltál... A Vörös Szobában, mikor Barnes engem képzett... - Igen... - A lány lehajtotta fejét, pontosan emlékszik. - Már akkor is szeretet...

- Dorothy, te vagy az? Bucky egész testében dermedt le, szemeit visszakapta a halottnak tűnő arcra, miből gyorsan kisöpörte a vörös hajszálakat. Szíve hevesebben kezdett verni, visszatartotta a levegőt, hogy minden életre utaló hangot érzékelhessen. - Bucky... - Itt vagyok, itt vagyok. - Dorothyt magához húzva belefúrta arcát a vállába, s újra hatalmába kerítette a zokogás. Végtelenül megkönnyebbült. - Bucky...? - Igen? - Meghaltunk...? - Nem, dehogy. A zöld szemek felnyíltak fájdalommal telve keresve kapaszkodót, valamit ami köti a lelket az élethez. Rögtön Bucky arcát találták meg. - Minden rendben lessz! - Ígérte remegő hangon a férfi. Dorothy felnézett. - Te is tudod, hogy nem, meg fogok halni. - Ne is mondj ilyeneket, biztonságba kell vigyelek! Bucky felemelte a lányt, s lassan indult el vele, nehogy lépéseinek döccenésével fájdalmat okozzon. Igazából tudta jól, csak nem mondta ki, de szerelmének kétes esélyei voltak a túlélésre, hacsak valaki nem kezeli...

- Dorothy! - Bucky reményének utolsó cseppeinek erejével kúszott oda az autó roncsához, s fogta meg az ablakon kilogó kezet. Hideg volt, halottnak érezhető. Nem akarta annyiban hagyni, látnia kell még egyszer szerelmét, csókolni utoljára, csak egyszer utoljára... Körbenézett, megállapítva azt, hogy Sam nincs itt, és meg kell emelnie a járművet a lány kihúzásához. Kétségbeesetten kezdett gondolkodni. Steve nem jöhet, épp a frontot tartja mint mindenki más, neki kell cselekednie. Neki, neki és neki. Senki másnak nem. Bucky feltérdelt, bal vállát beékelve a roncs megfelelő pontjára amit nyomni kezdett felfelé. Teste megremegett, térdei alig bírták a súlyt, ajkait elhagyta egy kiáltás. Közben nem engedte Dorothy kezét, óvatosan húzva kifele, míg végül nem látszódtak a piszkos, vörörs tincsek, a karcsú test. A férfi kilépett az autó alól, szerelmét rögtön a karjaiba véve rogyott össze. Könnyei megint peregni kezdtek az arcán. - Dorothy... Érző kezével próbált pulzust mérni, f...

Dorothy csöndben kucorgott az autóban, a harc hangjai csak lassan szűrődtek el hozzá, ám szíve még így is kegyetlenül dörömbölt a félelemtől. Semmi kétség, egyedül volt, kiszolgáltatottan, az egyik Bosszúálló simán megölheti, ő nem tud védekezni. Míg így gondolkodott, lehetőségein, érezte, hogy az ülés megmozdul alatta. Csak lassan, később fokozatosan gyorsulva. Kezével kapaszkodót keresve kezde fürkészni a körülötte lévő dolgokat. Vörös, folyton alakot váltó energiát látott maga körül pulzálni. S a kocsi gurult egyre előrébb, megállíthatatlanul. Dorothy mély levegőt vett, majd keresni kezdte azt az adóvevőt, amit még párja ott hagyott nála. Újjai csakhamar ráfonódtak a tárgyra, mibe éppen csak bele tudott szólni, mielőtt a korlátot áttörve zuhanni nem kezdett lefelé... Bucky eszméletlen gyorsan rohant, hogy Sam elé beugorva felfogja a feléje irányuló rúgást, így együtt leesve a lejebbi szintre. Keményen értek földet, tüdejükből kiszorult a levegő és mielőtt a férfi talpra áll...

A kicsi bogárhátú egy szinttel lejebb hajtott, majd kettővel beparkolt a fehér kiskamion mellé. A négy utas kiszállt, s Steve odament a másik autó vezetőjéhez. - Kapitány!- Nyújtotta kezét társa felé az ismeretlen férfi. - Nem hívtalak volna, ha lett volna más választásom. - Te is szívességet tettél nekem, szóval jövök neked eggyel. - Köszönöm, hogy segítesz!- Fordult Steve a közelben álló lány felé. - Nem lazsálhatok folyton... Újra az ismeretlen férfihez fordult. - Mi van az új sráccal. - Már tűkön ül. - Fordult el a másik szőke, hogy kinyissa a kocsija ajtaját. - Lenyomtam a torkán egy pár kávét, de rendben lessz. Az odabent alvó összerezzent, fogalma sem volt róla, hol van, mire Sam elégedetlenül keresztbe tette a karjait. Időközben Bucky is kiszállt, kisegítve a kocsiból szerelmét. Vetett rá egy aggodalmas pillantást. - Jól vagy? - Igen - válaszolt Dorothy, miközben ruháját igazgatta. - Csak félek. Jegyese szorosan átölelte hátulról, mélyen beszívva il...

A kicsi autó döcögve ment végig az úton, közben furcsa, nyikorgó hangokat adva, jelezve, nem egy mai darab már. Elöl ült Steve és Sam, hátul Dorothyék. Bucky álmodozva a lány haját piszkálgatta, közben halkan beszélgettek. - Tudod mit szeretnék tőled?- Kérdezte a férfi, miközben enyhén fölfele rándult a szája sarka. - Félek - mosolygott a szerelme. - Nagy kérés? - Attól függ. - Közelebb hajoltak egymáshoz, bensöséges teret alakítva ki maguknak. Bucky felhúzta a szemöldökét, suttogni kezdett. - Egy kisfiút, vagy kislányt, valamit... Családot? Dorothy átkarolta a nyakánál fogva. - Lehet róla szó, csak ennek legyen vége és akkor bármit, még egy babát is. Ha szeretnél... - Csak ha te is. Holokukat egymáséinak döntötték, s a mozdulatuk egy csókban forrt össze. A pillanat varázsát az autó egy újabb, megállást jelző döccenése zavarta meg. Steve kiszállt, miközben Dorothy kíváncsian figyelte, ahogy odamegy Sharonhoz. Bucky előreszólt Samnak. - Előre döntenéd az ülést? - ...

- Ne gyere! - Kéri Bucky. Dorothy rázza a fejét. - De mennem kell! Kell... - Kérlek ne csinál ezt velem! - Fogja meg kezét a férfi. - Így is épp eléggé fáj, hogy itt kell hagyjalak... - Nem teheted ezt... - De.. - Buck! - Steve szól, s a kocsi felé int. - Ideje menni. Bucky visszafordul Dorothyhoz. Szerelme halkan sír, utálja a látványt, csak vigyázni akar rá. Megfogja arca két oldalánál, csókot lehel ajkára, érzi a könnyek sós ízét. A szíve szakad bele, mégis mennie kell. Elfordul, elindul a kocsi felé, ne látszódjon rajta, mennyire nehezen veszi a dolgot. Erősnek kell lennie, legalább a szerelme kedvéért. Tudnia kell, bízhat visszajöttében. Kinyitja az ajtót beszáll a hátsó ülésre. Nem szabad visszafordulnia, akkor nehezebb lessz. Dorothy ott áll, nézi a távolodó járművet, már épp bemenne a házba, mikor különös dolgot vesz észre. Az autó megáll, kinyílik az egyik ajtaja, ő pedig boldogan rohan, hogy beszálhasson. Elválaszthatatlanok...

Steve keresztbe tett kézzel viaszasétált a szobába Sammal az oldalán. Dorothy felnézett rájuk, szerelme mellett ülve. - Kik voltak azok?- Kérdezte a szőke férfi, célozva a többi Tél Katonára. Bucky lassan felemelte a fejét, ugyanis eddig összekulcsolt ujjait nézte. - A legelitebb halálosztag. Többet öltek, mint bárki más a Hydránál - válaszolta. - És mindezt a szerum előtt. - Tehát olyanok mint te. - Vágott közbe Sam, mire bezsebelt egy rendkívül dühös pillantást a vörös lánytól, ám annak jegyesét ez nem zavarta. Folytatta: - Rosszabbak. - Az orvos képes irányítani a katonákat? - Eléggé. Steve elfordult egy pár mondat erejére társával, de Bucky szavaira újra reá figyelt. - Harminc nyelven beszélnek, észrevehetetlenné válnak, beszivárognak, gyilkolnak, káoszt szítanak. Egy este tönkretehetnek egy országot előjel nélkül... Kezet érzett a vállán, felpillantva látta, Dorothy az. Szorosan átölelte a mellkasát hátulról, így érezte, mennyire dörömböl a szíve. A lány tudta, ...

Dorothy a kezét tördelve ült, hátát az oszlopnak támasztva. Ott kellene lennie vele, mikor felébred... Steve nem tudja, mit csinál, ő, csakis ő tud nyugalmat adni Buckynak, megbékélést. Sok baj lehet még ebből, érezte, események hosszú sorát indították el az örsön, az is lehet, hogy börtönbe fogják őket zárni. Körbenézett, újra meg újra. Sam azt mondta, biztonságos a hely, mikor idehozta. Őket Steve követte, szerelmével a vállán. Azt monda, lezuhant a helikopterük... Azóta már két óra, s Dorothy nem mozdult, csak várt valamire, nem tudta mire, talán a csodára, remélve, egyszer vége lessz mindennek, neki pedig normális élete lessz... X Bucky lassan emelte fel a fejét a beléje hasító fájdalom miatt. Nem emlékszik, mi történt, érezte, a polója nyirkos, enyhén reszketett. Már épp kulcsolta volna mind a két maga köré, de a balt nem tudta mozdítani. Összeráncolta a homlokát, tekintetét oldalra fordította. Csuklója egy gépezet két része közé volt szorítva, olyan szorosan, hogy a ...