Weakness

- Dotty... Dolores. Dolores Barnes... Bucky felpattant, s előrébb lépett. - Bemehetek? A hölgy ferdén nézett rá, de végül, látszólag vonakodva, szélesre tárta az ajtót. - Igen uram, felelősséget nem vállalunk. Buckyt ez egy cseppet sem érdekelte. Látnia kellett, hogy minden rendben van e. Belépett, tekintete azonnal a szoba közebén álló ágyra tévedt. Dorothy feküdt benne, szemei lecsukva, orcái sápadtak voltak. - Dorothy! Félve ugrott az ágyhoz, beletúrva a vörös fürtökbe, simogatva azokat. - Dorothy... A lány pillái megremegtek, s zöld tekintete a világba nézett. - Bucky? A férfi beleremegett a megkönnyebbülésbe. - Itt vagyok, minden rendben... - És Dotty... Fülüket hirtelen egy gyermek sírása ütötte meg, kit egy orvos a karjában vitt feléjük, majd Dorothy karjaiba rakott. A sírás abbamaradt, a kis kék szemek az anyjukra meredtek, aki védelmezőn az ölébe vonta a parányi testet. Alig bírt megszólalni, mosolya szinte az egész szobát beragyogta, kezei remegte...

- Nem lehet megoldani?! - Nem Buck, igazán sajnálom, de Tony is próbálta már. Pénzzel... - Steve, ott kell lennem! - A biztonsági előrásokat nem én hozom. Legutóbb még bűnözőnek ismert a világ... Bucky idegességében összeborzolta a haját. - Igértem neki, hogy vele leszek! - Kiáltotta. Nem bírt magával, az érzéseivel miközben csak múltak az órák, a percek, győzte is őket számlálni, pedig már jócskán az éjszakába lógtak. Itt kellene már lennie, de semmi. Sejtette a bajt. Dobolni kezdett a lábával, tekintetét a földre szegezte. Baj van, baj van, baj van... Steve megnyugtatólag a vállára tette kezét. - Haver, nyugi. Lehet, hogy csak nehezebben megy neki mint ahogy várták. - Mert én nem vagyok ott vele. - Nem a te hibád... A folyósó végén Tony tűnt fel, s egyenesen várakozó társai felé indult. - A kórház nem eladó, szóval segíteni nem tudok. - Megállt. - Hogy van a kislány? - Még nem tudom... - Emelte fel fejét Bucky. - De félek... Baj van... Beállt a csend, s...

9 hónap A kórház ajtaja kitárult, s Bucky lépett be rajta meg sem állva a recepciónál, egyenesen ment tovább, pontosan tudta, hova kell mennie. Még egy szobába nyitott be, de ott megállították. - Kérem, ide nem jöhet be. - Szólította fel távozásra a nő. - De... De a feleségem van bent... - Neve? - Mrs. Barnes. - A férfi rábökött a megfelelő ponton az ápolónő kezében tartott tábláján. - Dorothy. - Maga James Barnes, igaz? - Igen. - Gondolom tudja, hogy milyen előírások vonatkoznak magára. - Nem, nem is igazán érdekel... - Bucky már igazán ment volna. - Maga veszélyes, most még bemehet, csak később a jelenléte elfogadhatatlan lesz. Mintha kést forgattak volna meg a szívében, úgy fájt Buckynak a mondat, hisz kedvesének biztosan szüksége van rá. - Akkor csak... csak egy pár percet adjon... kérem... - Nyőgte ki nagy nehezen, mire a hölgy bólintott, s a megfelelő szobára mutatott. Nem várt egy percet sem, úgy rontott be az ajtón, rögtön megpillantva azt a vörös...

Bucky újfent a gép előtt ült a netet böngészve már órák óta, s eredménye nem volt sok. Igaz, Tony vállalta, hogy fizeti Dotty bútorait mert Dorothyt szerette, de nem szívesen adná ezt a feladatot egy milliárdos playboy kezébe. Új oldalt nyitott meg, újfent nem azt találta amit akart. Talán kénytelen lesz ezeket a döntéseket felesége kezébe adni. Nagyot sóhajtott, majd feltábászkodott és a konyha felé vette az irányt. Remélte összeakad valami jó kis sörrel a hűtőben. Útközben a nappalin haladt át ahol Dorothyt pillantotta meg a kanapén ülve. Épp filmet nézett. Bucky felé vette az irányt. - Mit nézel? - Kérdezte miközben lehajolt, beleszuszogva a vörös hajzuhatagba. - Gyere, nézd meg... A férfi engedelmesen leült. Feketén, fehéren sejlett fel a kép, s a következő pillanatban már enberek sokasága mozgott rajta. Egy lányt és fiút látunk, ki egyenruhában feszít. Mosolyognak, egymást ölelik, a háttérből hallatszó noszogatásra még meg is csókolják egymást, nevetnek... Bol...

- Bucky! Bucky belépett a szobába, közben megigazította nyakkendőjét, s figyelmesen kisimította öltönyét. - Igen? - Szerinted, hogy nézek ki? - Dorothy előtte állt hosszú, lenge, fehér ruhában, amit a dereka fölött fogott össze egy vastag szalaggal. - Gyönyörű vagy. - Jelentette ki a férfi, s szívét nyugalom, melegség járta át a látványra. - De alig férek bele... - Ez természetes - Odalépett és összedörgölte homlokaikat. - De szerintem akkor is szépséges vagy... vagytok... - Az még nem számít. - Nekem igen, nagyon is. Dorothy lehajtotta fejét. - Nem fogsz tőlem mozdulni egy tapodtad sem, igaz? - Nem. - Mondta határozottan Bucky. - Vigyázni kell rátok. - Egy esküvőn is? - Steve Rogers esküvője... - Igazad van, így már más...

6 hónap Bucky a szobájában ült az ágyon, nagyban a laptopot böngészve mindenféle gyerekholmi után, meg Stevenek nászajándék is kellett. Megrázta a fejét, s lassan előredőlve, a gépet félretéve, belefeküdt a matracba, eggy szusszanással kifejezve fáradságát. Pillanatok múlva hallotta a lépteket, amint párja bejön a szobába, aztán mellé helyezkedik, kezét a vállára téve. - Bucky? - Rázza meg őt egészen finoman Dorothy. - Hmph? - Nyőgi bele a matracba. - Add a kezed! Bucky már nyújtja is a tenyerét, amit érzi, felesége egészen a hasáig vezet. - Figyelj jól! A férfi engedelmeskedik, s hamarosan egy kis mozdulatra lesz figyelmes. Majd még egyre. Felkapja a fejét. - Ez Dotty volt? - Hát nem én. - Megmozdult...